Könyvespolcom

• Blog oldal
• Archívum
• 

James Clavell: Noble House

Ezt a vaskos kötetet másfél éve kezdtem el egy kórházban töltött hétvégén. Sokat nem haladtam vele, mert szinte egész nap aludtam. Majd az azt követő egy hét táppénz alatt majdnem a végére értem, de alig 200 oldallal a vége előtt egyszerűen elegem lett belőle. Abbahagytam, félretettem. Majd mostanában újra elővettem, visszalapoztam még 200 oldalt, hogy felvegyem a fonalat, majd némi erőfeszítés árán leküzdöttem.

Clavellnál már korábban megfigyeltem, hogy hajlamos túlkomplikálni, túlvariálni a történeteit, de eddig még az élvezhetőség határain belül tette. Ezzel a könyvel viszont átlépett egy határt, az én türelmem határát.

A Noble House egyedülálló könyvként is megállja a helyét, de igazából nem árt előtte olvasni a Tai Pant és a Patkánykirályt. Viszont ha olvastad ezeket, akkor sok ismétlést találsz benne, ha nem olvastad akkor meg az előzmény kissé homályos, zavaros lehet.

Miről is van szó? 1963-ban járunk, Hong Kongban, ahol még mindig áll és működik a több mint 100 éve Dirk Struan, az eredeti Tai Pan által alapított  Nemes Ház. A jelenlegi Tai Pan, Ian Dunross látszólag igen nagy pácban van. A Nemes Ház jövője forog kockán. Ősi ellensége, Tyler Brock leszármazottja Quillan Gornt, minden aljas eszközt kész bevetni, hogy átvegye a hatalmat a Ház fölött és ő legyen a Tai Pan. Azt sem bánja, ha Hong Kong belerokkan. Ő, a minél rosszabb, nekem annál jobb stratégiát követi. Most pedig minden esélye megvan. A Nemes Ház egyik fontos, drága, de titkos szállítmánya zátonyra futott, megsemmisült. A Ház, hirtelen pénz szűkében találja magát. A hitelei is most járnak le, meg a Japánban gyártott hajóikat is most kellene kifizetni. A H.K-i bankok nem akarnak további kedvezményes hiteleket nyújtani. Gornt megindítja a támadást a tőzsdén.

Közben megérkezik a városba az amerikai Par-Con vállalat képviseletében Linc Bartlett és annak üzlettársa, kvázi menyasszonya, a szépséges, szőke, K.C. Tcholok, akik milliókat fektetnének be Ázsiában. A kérdés, ami szinte az utolsó oldalig nyitott marad, hogy kivel kötik az üzletet? A Nemes Házzal, vagy azok ősi ellenségével a Rothwell-Gornttal? Senki és semmi  sem az aminek látszik. Kivéve természetesen a Tai Pant, aki a tisztességes és becsületességes angol úriember megtestesítője. De nem elég ám a sok pénzügyi gond. Hong Kongot kémek és kettős ügynökök hálózata szövi át, amerikaiak, angolok ,oroszok, kínaiak, mind itt vannak. Ráadásul egymás szervezetébe beépülve. De ki a kettős ügynök és kiben lehet megbízni? Mindenkinek megvan a maga kis története. Zajlik az élet a városban. Katasztrófák, szerelmek, lóverseny, emberrablás, gyilkosság, bank válság, koktélpartik és diplomácia. Főhősünknek egy hét alatt több problémával kell megküzdeni, mint másnak egy élet során, de neki szinte a szeme sem rebben. Annyi anyagot zsúfolt bele az író, hogy ebből akár három külön jól kidolgozott, emészthető kötetre is futhatta volna. Így viszont lett belőle egy összecsapott 1300 oldalas monstrum. Tele elvarratlan szálakkal.

Hogy ezek ellenére ajánlanám e bárkinek? Igen, törött lábbal ágyhoz kötve mindenképpen hosszú szórakozást nyújt, mert azért be kell vallani, izgalmas és szórakoztató Clavell stílusa. Magas vérnyomással és szívproblémákkal küszködő betegeknek nem ajánlom. A feministák véleményére pedig külön kíváncsi lennék.

Rain Fall - A filmváltozat

Rendszeres olvasóim talán emlékeznek  Barry Eisler, John Rain sorozatára, aminek első kötetét tavaly a Sony Pictures megfilmesítette. Japánban jártamban mindenképp meg akartam nézni a filmet, vagy megszerezni DVD-n. Szerencsémre épp a szállodában, fizetős TV-n ment, így az utolsó éjjel volt alkalmam megnézni.

Természetesen japánul, de a CIA jelenetek angolul mentek. Mivel olvastam a könyvet, tudtam követni a történetet, még akkor is, ha az több vonalon eltért az eredetitől. Többek között épp ezért is adnék tízből csak 3.5 pontot az alkotásra. Ha nem olvastam volna az eredetit, akkor talán 5-öt is megérne a tízből, ha japán lennék akkor talán 7-et is. Azok az olcsó TV sorozatba illő soft focus-os romantikás jelenetek, ködös visszaemlékezések, könnyes szemmel némán egymásra bámulások nagyon nem kellettek volna bele. Helyette inkább dolgozhattak volna többet a cselekményen, a kód feltörésen, a maffiás vonalon vagy John Rain Holtzerrel kapcsolatos háborús múltján. Egy ilyen filmet még Hong Kongban is jobban megcsináltak volna a 70-es években. Nekem nagyon nem jönnek be ezek a modern kamera és vágás technikák, a közelről, mozgó kamerával felvett akciójelenetek, amiből nem látszik mi történik. Vagy az olyan párbeszédek, amit a szereplő háta mögül vesznek, a feje félig belelógva a képbe.

A színészek viszont jók voltak. Főleg Tatsu, az öreg japán nyomozó és Gary Oldman, Holtzer, a főgonosz CIA főnök szerepében.  A Johnt alakító Kippei Shina sem volt rossz, csak én a könyvek alapján kicsit másképp képzeltem el.

Összességében kár érte. Aki a filmet látja először biztos nem kap kedvet könyvhöz.

Amitav Ghosh: Sea of Poppies

Ghoshtól azt hiszem megvan minden könyvem, de eddig még csak hármat olvastam és egyről írtam. Ezt sem most olvastam, hanem valamikor tavaly tavasszal. Nemrégiben kölcsönadtam egy kolléganőmnek, aki most visszahozta és beszélgettünk róla, így eszembe jutott, hogy erről nem született bejegyzés.

A több szálon futó történet 1838-ban játszódik, Calcuttában és környékén. A szálak mind egy irányba vezetnek, az Ibis nevű hajóra. Az egykori rabszolga szállító hajó most bérmunkásokat (coolies) és elítélteket szállít Indiából más gyarmatokra, a történetben Mauriciuszra.

A kötet nagy részében a külön futó szálakon mutatja be a szereplőket, akik a kolónia minden kasztját képviselik, az érinthetetlen bőrzserzőtől az indiai nemesen keresztül az angol üzletemberig. Bemutatva rajtuk keresztül tájat, a korabeli társadalmi, politikai, gazdasági életet és nyelvet, méghozzá tudományos részletességgel. Ezért szeretek Ghosht olvasni. Igaz, itt a nyelv területén kicsit túl lőtt a célon, főleg a hajó személyzetének párbeszédeiben, a könyv első harmadában. Ehhez ritka, korabeli kolóniai és hajózási szleng szótárakból merített. Ez a kihalt szókincs nem csak nekem, hanem angol anyanyelvűeknek is kihívást jelentett (mint pl a fent említett kolléganőmnek). Valószínűleg ez a kiadónak is feltűnt, ugyanis a később megjelent papír kötésű kiadás hátulján már szószedet szerepel. Ez sajnos az én kemény kötésű kiadásomból még hiányzik, így szinte oldalakat olvastam végig anélkül,  hogy egy kicsit is értettem volna miről van szó. Ettől a pár oldaltól eltekintve a könyv ha nem is lebilicselően izgalmas, de magávalragadóan érdekes. A részletes történelmi háttér mellett elég cselekményt, feszültséget tartalmaz a magamfajta férfiaknak és elég romantikát a hölgy olvasóknak.

Minden szereplő életében nagy változást jelent ez az utazás, de mindegyiknek más és más szempontból.

Kedvenc szálam, és az egyik leghitelesebb karakter, Raja Neel Rattan Halder a felelőtlen indiai földesúr, akit az angol üzletemberek kiforgatnak vagyonából és mint adóst kényszermunkára ítélik. A gondtalan úri létből egyik napról a másikra börtöntöltelékké avanzsál, míg egykori "barátai" az angol és amerikai üzletemberek az ópium kereskedés gazdasági és morális oldaláról vitáznak teázgatás közben.

Hozzá képest az özvegyi máglyahalál és a családi bosszú elől, egy érinthetlen férfival menekülő parasztasszony sorsa a cseberből vederbe tipikus esete.

A fiatal amerikai hajós, Zachary Reid valahogy kilóg a sorból, nem tipikus képviselője a távol-keleti kolóniai életnek, de a történetben rajta keresztül ismerhetjük meg a félvérek sorsát.

A sokszínű szereplőgárda ismertetését még oldalakon keresztül lehetne folytatni, de akkor mi lesz az olvasásélménnyel. Annyit azért még elárulok, hogy a befejezés hagy némi kívánnivalót maga után. Ghosh rendesen otthagyja az olvasót és az Ibist a nyílt vízen, ugyanis ez egy trilógia első része.

Miyuki Miyabe: Tűzember

Japán is, thriller is, misztikus és krimi is, biztos jó lehet - gondoltam. Hát majdnem igazam lett.

Japánt,  a tisztesség és biztonság országaként ismeri mindenki, ahol nem kell aggódnod, hogy bezártad-e a bejárati ajtót munkába menet, vagy a tárcád a kocsidban maradt, vagy letepernek egy sötét mellékutcában.

Ebben a könyvben viszont szadista, gyilkos bandák tartják rettegésben Tokiót, akik folyton kicsúsznak a törvény keze közül, sőt, még média sztárok is lehetnek. Fiatal lányokat rabolnak el, erőszakolnak meg és halálra kínozzák őket.

Dzsunkó, a különleges képességgel megáldott - vagy megvert -  lány rájuk vadászik. Pusztán akaratával szénné tud égetni egy embert, vagy akár egy egész bandát,  és meg is teszi.

Hasonló módszerekkel dolgozik egy titkos igazságosztó szervezet, az Őrzők társasága, akik szeretnék beszervezni Dzsunkót. A különös tűzesetek feltűnnek egy középkorú nyomozónőnek a gyújtogatási osztályon, aki nem hisz a pyrokinézisben, meg úgy egyáltalán semmiféle természetfeletti jelenségben,  ellentétben kollégájával, akinek ez a rögeszméje. Szóval, mindenki Dzsunkóra hajt, míg ő a rosszfiúkra.

A thriller rész kissé Stephen Kingre hajaz, a Tűzgyújtó és a Carrie keveréke, míg a nyomozós rész elég gyengusz. Túl könnyen jönnek az infók.

Ami viszont pozitív, hogy ezt egy japán írta, és nem azzal tölt meg oldalakat, hogy Japánt, a japáni társadalmat nekünk, gaijonoknak bemutassa, mint azt a legtöbb nagyorrú próbálja két szaké után, hanem a történetre koncentrál, vagyis a könyv nem unalmas, annak ellenére, hogy csak olyan erős közepes.

A fordításban zavart egy-két dolog, amikre már így több hét elteltével nem is annyira emlékszem, csak egyre, a gulyás levesre. Azért nem kellett volna minden étel nevét ennyire magyarosítani.Ja, a címet is erősen elb@szták. A mű eredeti címe angolul Crossfire (Kereszttűz), ami százszor találóbb és jobban is hangzik mint Tűzember. Brrrrr

Álljon itt a fülszöveg utolsó mondata elrettentő példaként minden kiadónak:

"Miyuki Miyabe regénye amilyen izgalmas, olyan elgondolkodtató, vagyis nagyon."

Ilyet egy magamfajta amatőr blogban megengedhetünk, no de nyomtatásban?

Barry Eisler: Hard Rain

Van néhány havi elmaradásom, úgy közel egy tucat könyv, de időm és energiám alig. Ezért most egy könnyed darabot ismertetek, Eisler bérgyilkos sorozatának második kötetét, amit valamikor a nyaralás alatt olvastam.

John Rain barátunk szeretne nyugalomban, visszavonultan élni, de a japán FBI csak nem hagyja békén. Megtalálják és megkérik egy kis szívességre. Egy jakuza bérgyilkost kell kiiktatni, de úgy, hogy az természetes halálnak, balesetnek tűnjék. Elvégre ez John specialitása. A megbízást gyorsan letudja, de a gondok csak itt kezdődnek. Belebonyolódik a japán maffia és a CIA harcába, vagy szövetségébe, már ő sem tudja ki kivel van, de egyre több ember hal meg, ő pedig vadászból űzött vaddá válik, de nem csak ő, hanem az a kevés személy, akivel akár felszínes kapcsolatot is tart. Következő célpontjához közel kell kerülnie, de ez csak úgy lehetséges, ha beépül az alvilágba. Oda pedig egy dojo-n keresztül vezet az út, ahol illegális, élet-halál harcra készülő harcosok edzenek.

Így a harmadik kötetnél (nem időrendi sorrendben olvasva) már kezdenek az ismétlések - a bérgyilkos magányossága, az állandó elterelő manőverek, kerülőutak, megfigyelések - untatni, de a történet pörgős, csavaros és izgalmas. A következő kötet már ott figyel a polcomon, nem kell soká várnia.

Barry Eisler: Rain Fall

Barry Eislerről és John Rainről volt már szó itt a blogon. Akkor megtetszett a karakter, úgy gondoltam beszerzem a sorozat többi kötetét is, lehetőleg sorrendben. Ez az első, amiben jobban megismerhetjük John Rain-t, a félig amerikai, félig japán bérgyilkost, a mindkét világból kiközösített gyereket, majd a vietnámi háborúban az amerikai speciális alakulatnál harcoló katonát.  Ez utóbbi szál engem erősen az Apokalipszis most történetére emlékeztetett.

A könyv végig izgalmas, fordulatokban és akció jelenetekben gazdag. John eltesz lábalól egy politikust, majd megvédi annak lányát megbízóitól, akikről kiderül, hogy nem is azok akiknek ő hitte. Az ügy során nyakig merül a korrupt japán politikai rendszerbe és szembe találja magát háborús múltjával.  Nem árulok el nagy titkot azzal ha itt leírom, John majdnemminden helyzetből kiverekszi magát, nem hal meg a végén.

Magyarul tudtommal továbbra sem kapható, de bátran ajánlhatom olyan angolul tanulóknak, akik átrágták már magukat az Easy Reader sorozaton és készen állnak teljes könyv olvasására. A mondatok rövidek, tömörek, a leírások sallangtól mentesek.

A könyv sikerességét mi sem jelzi jobban, mint hogy a Sony Pictures dolgozik a megfilmesítésén. Áprilistól várható a    japán     mozikban. 

Da Chen: Féltestvérek

Rendszeres olvasóimnak már bizonyára feltűnt, hogy “I am a sucker for Asian stories”. Bocs, de erre hirtelen jobb magyar kifejezést nem találtam.

Ez a könyv pedig a fülszöveg alapján ígéretesnek tűnt.

A kínai kulturális forradalom tetőfokán egy tekintélyes tábornoknak két fia születik. Tan, a törvényes fia a politikai és gazdasági elit luxusába érkezik. Egyik nagyapja Mao vezérkari főnöke, a másik a nemzeti bank elnöke. Féltestvérének, Sentónak a tábornok szeretője ad életet, aki a gyermek születésének pillanatában leveti magát egy sziklaszirtről. A fiúknak fogalmuk sincs a másik létezéséről. Pekingben Tan a legjobb iskolákba jár, zenét és nyugati nyelveket tanul. A ragyogó eszű Sentót szülőfalujának gyógyítója neveli tisztes szegénységben. Mikor a falu egy határvillongásban porig ég, a fiú árvaházba kerül. Noha eltérő utakon járnak, mindkét fiatalembert szenvedélyes vágy vezérli – az egyik mindenáron meg akar felelni bálványozott apjának; a másik bosszút akar állni rajta…

De néhány oldal, vagy talán már az első sorok után tudtam, hogy ez bizony egy erősen romantikus, könyvfakasztó leányregény, nem pedig az általam favorizált, történelmi és kultúrális részletekben bővelkedő mű.

“A fiatal nő, aki a világra hozott, úgy döntött, eldobja magától az életet, és nem csupán a sajátját, hanem az enyémet is, épp a napom felvirradatának pillanatában. A Balan-hegy ormára futott, hogy a mélybe vesse magát, de én megelőztem felpüffedt lábait, s mikor a végzetes sziklaperem felé igyekezett, kicsusszantam a méhéből. Szöget ütött az emberek fejébe, miért tette ezt anyám, mítoszt teremtve magából – ahogy elrugaszkodott a hegy csúcsáról, engem még hozzákapcsolt az életkötél, az összegabalyodó köldökzsinór.

Előbb hagytam el a testét, mint ő a szikla peremét. A levegőben születtem, ott lebegtem a mélység felett. Elképzelem, amint alázuhan a csipkézett sziklaperemről, akár egy lefelé vitorlázó sas, maga mögött hagyva a fészkét, a kötelékeit, a bűneit, vagy az utolsó panaszát, hogy a szél, amely magával viszi az elmúlásba, meg-megcibálja fiatal, erős haját. Szabadon zuhanunk, két elválaszthatatlan, szárnyatlan angyal. Ám megtörtént az elképzelhetetlen: közbeavatkozott a sors keze. Én, a nyöszörgő újszülött, anyám nyomában zuhanva az indákkal beszőtt sziklafal előtt, fennakadtam egy teacserje ágain, mely egy barlang szájánál meredt ki a sziklából.”

Copy paste form litera

Ettől függetlenül végigolvastam, méghozzá igen gyorsan. Nem került sok erőfeszítésbe, könnyed olvasmány. Néhol még izgalmasnak is mondható. Csak azt szeretném tudni, milyen listán lett ez az év könyve Amerikában 2006-ban.

Nyugodtan merem ajánlani brazil sorozatokon edződött háziasszonyoknak vagy könnyed olvasmányra vágyó fáradt értelmiségieknek.

Krasznahorkai László: Az urgai fogoly

És újra Krasznahorkai! Tavaly, mikor Az ellenállás melankóliáját befejeztem, nem gondoltam volna, hogy egy éven belül kedvem lesz tőle bármit kézbe venni. Jóból is megárt a sok, no meg K.L. nem az az író, akinek a könyveit vasárnap délután, a parkban, egy padon ülve, gyereklegeltetés közben lehet olvasni.

Ez a könyv nem regény, hanem egy elbeszélésgyűjtemény az író 1990-es kínai útjáról. Azonban nem útinapló, travelouge, az élménybeszámolók megszokott stílusában. Hiszen mindenről ír csak Kínáról nem. Na jó, azért ír arról is egy kicsit, egy-egy pillanatképet, a rácsosajtó mögött mahjongozó, félmeztelenre vetkőzött, izzadó emberekről, de mint hangsúlyozza, nem szeretné, ha ebből az írásból épp ezek a jelenetek maradnának meg:

"...idézzék fel például néha ezt az írást, de ne úgy, ha kérhetem, hogy „ez az a majrés abban a Kvangcsuban, vagy hogy az ördögbe hívják..." és ne is úgy, hogy „hát az a guggolós, meg ahol az a szomszéd a rács mögött a legyezővel", hanem úgy, hogy „tudod, ez az, amelyikben a Dél kapuját elrejtik a Jangce fölött"."

Mivel úgy látja, hogy "nem az Ismeretlennel, hanem a Megérthetetlennel állok szemben," inkább filozofálgat:

"Nem mondhatom, hogy a pillanat jelentőségét csak később, kezdeti sejtelmek után valahogy úgy fokról fokra értettem volna meg, szó sincs róla, álldogáltam az erkélyen a lágyan simogató szélben, néztem, hogy ragyognak Beijing fölött a csillagok, s valahogy úgy azonnal felismertem a pillanatnak ezt a bizonyos jelentőségét, mert amiként az ember azt sem csak úgy fokról fokra ismeri fel, ha - mondjuk! - ül a konyhában, és hirtelen rászakad a mennyezet, hanem azonnal, vagyis abban a szempillantásban, ahogy rászakad a mennyezet, az ember mindjárt tudja, és ki is mondja magában, hogy: „Na, rám szakadt a mennyezet", ugyanígy voltam én is, és felfogtam rögtön, hogy na, úgy látszik, Kína szívéig kellett fussak megérteni, milyenek is azok a (nevezzük őket váratlanul így:) nagyonmély kérdések, amelyek megelőznek engem, és viszont, hogy na, úgy látszik, kár volt Kína szívéig futni, az oltalomnélküliségbe, ahol az embert aztán végképp nincs, ami védje, mikor be kell vallania, hogy életének dantei fordulatához ért - mert hiszen ez történt: néztem a sötéten ragyogó eget Beijing fölött, megállapítottam e dantei fordulatot, tartalmának megszégyenítő egyszerűsége mellett megrettentem e fordulat szinte operai időzítésétől, és végül tehetetlenül tűrtem, amint világosság után sóvárgó lényem teljes kudarcát bejelentve, ezek az úgynevezett nagyonmély kérdések - recsegve, dübörögve - egyszer csak rám szakadtak. Soha nem volt eldöntve, hogy ha nem turistának jövök ide, és nem is azért, hogy a hazai ízeket elunván, s Kínát a vallásos megszállottságok finom cukorkaüzletének tekintve valami szopogatnivaló után nézzek a hátralevő otthoni napokra, szóval ha sem ezért, sem azért, akkor meg minek; az azonban el volt döntve, hogy az elnéző feloldozást egyre elérhetetlenebb messzeségben sejtő kutatásaim, világra feltett kérdéseim láncolata mögött egyetlen bizonyosság feltétlenül van, hogy ugyanis kérdéseket fel lehet tenni, és éppen ezért most, mindennek a szó legszorosabb értelmében is az elején, szinte megsemmisítő erővel hatott rám ezeknek a nagyonmély kérdéseknek a vakító tisztasága, mely tisztaság - miután rendkívül bonyolultnak gondolt lényemet egyetlen kicsi pontra egyszerűsítette le - világosságot gyújtva fölöttük, fel is számolta a homályból és időnként közvetlenül a sötétségből táplálkozó összes eddigi kérdésemet, azt állítva, hogy kérdések szabad felfogásban nincsenek is, mivel egyrészt kérdésességre semmi esély a világban, hiszen ott csak egyenrangú kijelentések felizzó s kialvó hullámzása tapasztalható, másrészt, és hozzánk közelebbről nézve, mert a kérdés a válasz előzménye, ahogy a kezdet a folytatásé, így kérdezni valamit és elkezdeni valamit, az egy és ugyanaz, vagyis kérdést feltenni annyit jelent, hogy elkezdeni a választ, és ugyan miféle kérdés az, amit a válasz ír elő, ezért hát kérdezni, azaz tudakozódni, azaz szüntelen érdeklődést tanúsítva ennek az érdeklődésnek az alapját is lehetetlenné tenni azzal, hogy ennek az érdeklődésnek a megnevezhetetlen tárgyát a kérdés-felelet zárványba mintegy belefojtjuk, s még ráadásul fel is lélegzünk egy-egy jól sikerült kérdés-felelet után, mintha minden rendben volna, szóval ezt csinálni a leginkább megérdemelt fogság, amit a szabadság nevében választhatunk, viszont ezzel szemben, a kérdésfeltétel előtti állapotnak már pusztán a felismerése: nagyonmély kérdés, és ezzel meg is érkeztünk a további már el nem odázható vallomásig, hogy tudniillik ezekre az úgynevezett és máris sokat emlegetett nagyonmély kérdésekre nem pászolt, már az erkélyen ácsorogva, semmiféle meghatározás."

Itt egy kicsit elmerengtem az irodalom definícióján, értelmén és szükségességén, ha ez irodalom, akkor ennek van e értelme, haszna, úgy a társadalom mint az egyén számára, és egyáltalán ki olvas el ilyet, aztán pár oldallal később, mintha K.L. a godolatomat olvasta volna, megadta a választ:

"Mondhatná bárki, ha már itt tartunk, hogy az irodalommal szemben érzett mérhetetlen unalom általános légkörében megint kimerészkedni a mérhetetlen unalomnak ebbe az általános légkörébe már önmagában az ostobaság hősies bátorságára vall, erre nem szólnék semmit, de ha valaki ehhez még hozzátenné, hogy az irodalom a valóságos dolgokat folyton félvállra veszi, és átcipeli oda, ahol ezeket a dolgokat, a cipekedő reménye szerint legalábbis, a valóságon túliság úgynevezett vigasztaló fénye azonnal beragyogja, és ez az örökös cipekedés az irodalom, és neki ebből már elege van, de ezt értsem úgy, hogy ettől ő már okádik, akkor lecsendesítőleg, viszont azért a lehető legkomolyabban azt felelném, hogy mindezt a legjobbkor említi, hiszen az én esetemben, ezúttal, éppen arról a kivételes alkalomról van szó, amikor ha meg bírom állni, hogy nem kezdek rögtön elbeszélésbe a történet ínycsiklandó fordulatainál, ha meg bírom türtőztetni magamat az irodalomtól, ha képes leszek tartózkodni attól a bizonyos cipekedéstől, és hagyom a valódi dolgokat a maguk helyén, vagyis ha véges-végig ragaszkodni tudok az igazsághoz, akkor, de csakis akkor, a valóságon túliságnak az az úgynevezett vigasztaló fénye az itt alant felajánlott, nagyon is valóságos történet belső felszínéről - hiába, hogy nincs és nem lesz megszépítve semmi - mégsem marad majd el."

Na, ezt adnám fel középiskolában szövegértelmezési feladatnak, mondjuk érettségin, hehe! Ennek a fazonnak az agya nagyon félre lett huzalozva.

Hát, igen kérem, Krasznahorkai úr vitathatatlanul nagy művész. Nem mintha cseppet is értenék a művészetekhez annyira, hogy én állapítsam meg egy műnek, történetesen ennek a könyvnek a művészi értékét, hisz arra százszorta kvalifikáltabb bölcsészeket képeznek az egyetemek - hogy minek az megint más kérdés.

Ezt a megállapítást nem is csupán a fentebb idézett nagyonmély kérdésekből és hosszú mondataiból szűrtem le, mert ugye hosszú mondatokat Torgyán doktor is tud rögtönözni, oszt mégsem művész, hanem abból, ahogy a kínai opera hatott rá, tudniillik olyan fehér emberrel még nem találkoztam, akit ez a műfaj ennyire lenyűgözött volna, ilyen reakciókat csak művészlélekből válthat ki. És végül - ha eddig még nem sikerült volna meggyőznöm valakit -, csakis igazán nagy művész képes a repülőjáratának indulását nem percekkel, nem is órákkal, hanem napokkal elnézni.

 p.s.: Az idézeteket nem bepötyögtem, hanem az irodalmi akadémia megújult oldaláról másoltam. Ott az egész könyv elolvasható, sőt a bátrabbak komoly szakirodalmat is találnak a témában.

Ha pedig inkább útleírást akartok olvasni, akkor ajánlom az azsia.net-en, Guczó 1992-es vonatozós élményeit.  

Zhisui Li: The Private Life of Chairman Mao

Ha már szóba kerültek az olvasható történelmi témájú könyvek, hát ez a kedvencem. A szerző, Dr Zhisui Li 22 éven át Mao elnök személyes orvosa volt, így abban a "szerencsében" részesült, hogy testközelből szerezhetett élményeket az Elnökről. Az elmúlt években sok könyv jelent meg Kínáról és Maoról, de egyik sem érhet még csak a közelébe sem ennek a személyes beszámolónak. A legtöbb, mint pl az általam korábban ismertetett Vadhattyúk, alulról, a nép szemszögéből mesélik el a Kulturális Forradalom és a Nagy Lépés eseményeit, miként szenvedte meg a nép a diktátor kezdeményezte mozgalmakat.

Ez viszont fentről, szinte Mao fejéből láttatja ugyanezt, a miértekre és hogyanokra ad választ. Betekintést nyerünk egy őrült diktátor agyába. Látjuk miként manipulálta környezetét, illetve több száz millió embert, mindezt olvasmányos, regényes formában. Azért mégis történelmi jellegű könyv, párt gyűlésekkel, fontos kül és belpolitikai események dátumaival, politikusok neveivel, amikre már nem emlékszem, de mégis sokat tanultam belőle Kínáról, egy diktatúráról és egy diktátorról.

"No other leader in history held as much power over so many people for so long as Mao Zedong, and none inflicted such a catastrophe on his nation. ...

Nor has any other dictator been as intimately observed as Mao is in this memoir by the man who served as his personal physician for twenty-two years. "

Úgy érzem ezt a könyvet nyugodtan ajánlhatom bárkinek, nem csak amatőr történészeknek és asiafan-oknak.

 

Barry Eisler: The Last Assassin

Egy bérgyilkos sorozat ötödik kötete, amire teljesen véletlenül esett a választásom egy Half Priced Book Storeban.

John Rain, japán-amerikai, foglalkozását tekintve bérgyilkos, de a jobbik fajtából. Hol a CIA, hol a japán titkoszolgálat vagy egyéb kormányszervek megbízásából rosszfiúkra vadászik, terroristákra, fegyverkereskedőkre. Nehéz és veszélyes meló ez a bérgyilkososdi, az ember sosem lehet biztonságban, de jól megfizetik. Néha megfordul John fejében, hogy ki kellene szállni, megállapodni. Van is egy szexi barátnője, szakmabeli, a Moszadnak dolgozik. Talán vele? Épp, amint így elmélkedik, egy megbízója felhívja a figyelmét, hogy civil exbarátnőjétől gyereke van, akit egy régi ellensége, a híres és befolyásos politikus és jakuza vezér figyeltet. Számítanak rá, hogy előbb-utóbb felbukkan a gyerek körül és akkor majd leszámolhatnak vele. Hát jól sejtették, felkeresi a nőt New Yorkban, de nem egyedül, felkészületlenül, viszi a mesterlövész barátját, a mókás, de biztoskezű Doxot. Mint azt egy ilyen regénytől várni lehet elkezdődik a véres leszámolás. John rájön, hogy addig nem tud kiszállni, míg egy számlát nem rendez. Irány Japán, a jakuza fellegvárába. Így röptében visszaszámlálva a body count 17-nél áll meg. Nem is olyan sok.

De ki tud e szállni egyáltalán, van e esélye egy vérbeli bérgyilkosnak normális életre? Főleg ha a gyereke nagyapját ő tette el láb alól. Ez utóbbi apróság nem segíti kapcsolatát anyucival, mégha párszor meg is mentette az életét.

Az akció jelenetek jól kidolgozottak, Eisler mindennek részletesen utánanézett, nem csak a fegyvereknek, hanem a márkás női ruháknak, exclusive bároknak, drága whyskiknek. Mindez kellő adag humorral fűszerezve. Sőt, még egy-két political statement is becsúszott. Szóval, műfaját tekintve egész jó kis könyv. Azt hiszem beszerzem a sorozat többi kötetét is. Úgy vettem észre magyarul még nem jelent meg Eislertől semmi, legalábbis a booklineon nem találtam.

Egyébként, ha valakit érdekelnek a blogomban említett angol nyelvű könyvek, de nem akar az amazonról rendelni, nézze meg a Bookstation.hu-n. (Ez itt a fizetetlen reklám helye.)

Milton Osborne: River Road to China

Újabb ázsiai témájú könyv, XIX. sz.-i felfedezőkkel és gyönyörű, korabeli illusztrációkkal.

Az 1800-as évek közepére az európai nagyhatalmak már megszállták Ázsiát, a területeket felosztották maguk között. Legjobban az angolok jártak, ők kapták a legnagyobb részt Kínából, és szinte kizárólagos kereskedelmi jogokat. Erre fájt a későn érkező franciák foga, mert így csak az angol kereskedőkön keresztül juthattak hozzá a kínai selyemhez, teához, porcelánhoz. Közvetlenül szerettek volna kereskedni a kínaiakkal, de az összes kikötőt angolok uralták. Nekik ott volt Indokína, a mai Vietnám és Kambodzsa területe, vele a Mekong folyó, aminek az eredetét akkor még nem ismerték, csak sejtették, hogy valahol Kínában kellene keresni. 1866-ban hat fős francia expedíció indult a folyó feltérképezésére De Lagré és Francis Garnier vezetésével. Erről a két éves, több mint 4000 mérföldes útról szól a könyv. Eredeti naplók, privát levelek és később publikált leírások alapján állította össze élvezetes olvasmánnyá Milton Osbourne, a neves Dél-Kelet Ázsia szakértő. Az illusztrációkat pedig nem más, mint az expedíció hivatalos grafikusa, Louis Delaporte szolgáltatja. Íme két grafika, amit tőle találtam a neten Angkor Wat-ról.

A leírásokból nem csak a korabeli utazók, illetve felfedezőkre váró nehézségeket ismerhetjük meg, hanem az érintett országok lakóit, szokásait. Hajózható kereskedelmi utat Kínába éppen nem találtak, de térképeik a század egyik legjelentősebb felfedezőivé tették őket.

Ajánlom azoknak, akiket érdekel ázsia történelme, vagy a csak a történelem úgy általában, és azoknak is, akik szeretnek kalandos felfedezésekről olvasni. Én cikra tíz éve olvastam. Most, hogy írtam róla és belelapoztam kedvem támadt újraolvasni.

Karen Armstrong: Buddha

Karen Armstrongtól olvastam pár éve Mohamed próféta életét. Az könnyen követhető, olvasmányos könyv, ami ráadásul segít jobban megérteni az iszlámot. Valami hasonlóra számítottam Buddhával is, de nem azt kaptam. Eleve azzal kezdi, hogy Buddha életéről keveset tudunk, mert ebben a vallásban nem a személy a fontos, hanem a tanításai, ellenben az iszlámmal és a kereszténységgel, ahol a próféta és Jézus élete részletesen dokumentálva van és mindkettőt szinte Istenként imádják. Mivel sok részletet nem tud írni Buddháról, de már belevágott a könyv megírásába, hát kitölti egy kis vallástörténettel, filozófiával. Ez nehezebben emészthető és szerintem nem is rendszerezett, többször ismétli önmagát. Valahogy össze kellett hozni 180 oldalt, na! Túl sok újdonságot sem Buddháról sem a budhizmusról nem tudtam meg belőle. Az egészet össze lehetett volna foglalni két cikkben, egy vallástörténeti és egy életrajzi témájúban. Csak azért nem kapott volna a szerző annyi pénzt, mint egy könyvért.

Ha már sokat nem tudok írni a könyvről írok pár sort a szerzőről. Karrierjét apácaként kezdte, pontosabban igazi, írói karrierjét akkor kezdte, mikor kilépett a rendből és könyvet írt róla 1982-ben, ezzel elnyerve a világ bigott katolikusainak közutálatát. (Hajrá Karen, hajrá!) Ezt még sajnos nem láttam magyar fordításban.

Ezután sorra jelentek meg vallási témajú könyvei, nem csak kereszténység, hanem iszlám és judaizmus témában. Ezekben otthonosabban mozog mint buddhizmusban, azt ez a könyv is bizonyítja. A Mohamedes könyvről majd még írok, ha időm engedi, mert arról már van mit.

Tiziano Terzani: A Fortune Teller Told Me

 

Először is a szerzőről néhány szót bevezetésképpen. Különleges egy figura volt, karizmatikus egyéniség, idealista és nagyszerű író. Olasz származású - ha ez a névből nem derült volna ki - eredetileg jogásznak tanult és az Olivettinél kezdett dolgozni. Egy japán út során rájött, hogy mást szeretne csinálni, utazni és írni. Újságírást és kínai nyelvet tanult Amerikában, majd rábeszélte a német Spiegel magazint, hogy vegyék fel ázsiai tudósítónak. Ez már elárulhat valamit a karakteréről, hogy különösebb újságírói tapasztalat nélkül sikerült ezt elérnie. Tudósított a háborús Vietnámból, Kambodzsából (ahol kishíján kivégezték), a kommunista Kínából, ahol írásai miatt bebörtönözték, majd kitiltották forradalom ellenes tevékénységért. 

Tudósításai mellett könyve jelent meg a vietnámi háborúról, a Khmer Rougról, Kínáról és a Szovjetúnió felbomlásáról. Legnagyobb sikerét azonban ezzel a könnyvel érte el: A Fortune Teller Told Me (Egy jós mondta nekem). Nyugdíjas évei nagyrészét Indiában töltötte, a világtól távol.  Rákban halt meg 2004-ben.

 Sajnos magyarul tudtommal egyik könyve sem jelent meg. Nagy kár, nagy kár, de még pótólható.

Lássuk mit is mondott az a jós. 1973-ban egy hong kongi, öreg kínai jós arra figyelmeztette, hogy 1993-ban ne szálljon repülőre, mert az le fog zuhanni. Ha ezt megússza sokáig fog élni. Eljött a nevezett év, Terzani még mindig a Spiegel alkalmazásában, éppen Bangokokban élt. Úgy döntött hallgat a jós szavára és kerüli a repülést. Ezt egy ázsiai tudósító számára kicsit nehéz lehet kivitelezni, de akkorra már olyan neve volt a lapnál, hogy mindent elnéztek neki. Utazásait szárazföldön és vízen intézte, ami során egy teljesen új világ tárult a szeme elé. Ahogy a szárazföldi és légi utazás közti különbségről ír eszembe juttatta első tájföldi utunkat, amit Szingapúrból oda vonattal, vissza repülővel tettünk meg. Később még többször jártunk Tájföldön, de az első, vonatos úthoz semmi sem hasonlítható (mondjuk a másik magánakcióm a Harleyval sem volt rossz). Nem tudom másnak, aki nem járt Ázsiában szintén ennyire lebilincselő élményt nyújt e ez a könyv, de én nem tudtam letenni. A stílusa nagyon megnyerő, a történetei gyakran meglepőek és mindig elgondolkodtatóak. Az utazásai során mindenhol felveszi a kapcsolatot a helyi menő jóssal, hogy ellenőrizze a HK-i jóslatot, majd ezeket veszi górcső alá.

Jósokkal, sámánokkal, szerzetesekkel, látnokokkal tárja fel múltját és állandóan változó jövőjét. Minden jós azzal kezdi, hogy a múltjából nevez meg eseményeket. Ezzel csak saját szavahihetőségét próbálja megalapozni. Ha eltalálta, ha jól látta a múltat, akkor valószínűleg a jövőre tett utalások is beválnak. Minden jósnak meg van a maga stílusa, a múltra vonatkozóan mondanak pár általánosságot, ami vagy mindenkire igaz lehet, vagy csűrhető, csavarható minden irányba, míg rá nem lehet húzni az illetőre. Ezek elbizanytalanítják a szkeptikus európait. De vannak meglepően pontos, találó megjegyzések, amiket egyszerűen nem lehet félresöpörni egy kézlegyintéssel. Ezek viszont erősen gondolkodóba ejtik az embert.

Érdekes, mindegyik jósnál a vagyoni helyzet megállapítása és arra való utalás első helyen szerepelt.

Nem akarom lelőni a poént, de időközben tényleg lezuhan egy újságírókat szállító helikopter, amin neki fent kellett volna lenni, de épp egy kollégája helyettesítte.  Az írásaiban visszaköszönő téma a nyugati anyagias társadalomból érzett kiábrándulás, miközben szeme előtt veszítik el ártatlanságukat az általunk misztikusnak vélt ázsiai országok, Laosz, Burma, Kambodzsa ... Ahogy a régi épületek helyet adnak az új üvegpalotáknak, a földutak a többsávos aszfaltnak, úgy tűnnek el a régi hagyományok, szokások, elétmódok. Egy jointot szívó francia lány találóan jegyezte meg Laoszban:

 "Lao is not a place, it's a state of mind."

Kapcs ford.

"Laosz az nem egy hely, az egy elmeállapot."

Indonéziában egy római katolikus pappal beszélt, akit azért küldtek oda, hogy a pogány hitetleneket az igaz útra térítse, de a pap tért meg. Olyan mágikus dolgokat látott saját szemével, aminek hatására már sajnálja, hogy a nyugati kultúrával és a kereszténységgel mindez el fog tűnni.

Burmában vendégeskedett Khun Sa-nál, a hírhedt drog bárónál, aki történetesen épp a múlt héten halt meg.

A köny végére a jóslásról alkotott véleményem nem sokat változott, de annál inkább vágytam egy hosszú, lassú, egzotikus utazásra, mielőtt az egész világ megkülönbözhetetlenül egyforma lesz.

Vikram Chandra: Red Earth and Pouring Rain

 

Ez a bejegyzés a szokásosnál hosszab lesz, mert egy nagyon jó könyvről elég annyit írni, hogy ez kurva jó, ezt feltétlenül olvassátok el, de egy kevésbé jó könyvről nem árt kifejteni mi tetszett és mi nem.

Chandra úr első könyve. Sok szépet és jót írtak róla a kritikusok, az év legjobb debütáló könyv címet is elnyerte. Én annyira nem voltam tőle lenyűgözve. Lássuk miért!

A történet(ek) keretét egy Amerikából épp hazatért fiú, Abhay és egy majom adja. A fiú lelövi a majmot, mert az ellopta a farmerját. A majom túléli a sebesülést de ettől öntudatra ébred benne a tizennyolcadik századi költő - Sanjay -  lelke, aki az írógép segítségével tud velük kommunikálni, természetesen angolul. De eljön érte Yama, a halál istene, hogy elvigye lelkét. Itt rövid huza-vona után  megegyeznek, hogy addig maradhat Sanjay életben, míg történeteivel szórakoztatni tudja a közönséget. Tiszta, modern kori Seherezade meséi. Ez így jó is lenne, szeretjük mi az egzotikus meséket, ha jól vannak megírva, ha érdekesek. Csakhogy Sanjay néha elfárad és a mesélést Abhay veszi át, aki jobb híján, amerikai élményeit osztja meg velünk.

Elolvasom »

Jung Chang: Vadhattyúk - Kína három lánya

Ha jól emlékszem ez volt első ázsiai történelmi témajú könyvem. Legalább tíz évvel ezelőtt olvastam, mielőtt Szingapúrba mentem volna. Akkor még Kína nem volt ennyire felkapott téma. Hallottunk, olvastunk ezt-azt a kínai kommunizmusról, Maoról, a Nagy Ugrásról, a Kultúrális Forradalomról vagy a Piros Könyvről de azok csak morzsák voltak ehhez a könyvhöz képest.

Három generáción át ismertet meg minket Kína történelmével. Frászt, nem is annyira az ország történelmével, mint emberek történeteivel, egy családon, az író családjának sorsán keresztül. Kezdve valamikor a XX. sz. elején a nagyival, akinek még gyerekkorában betörték a lábfejét, hogy pici maradjon és szépen, szexisen tudjon tipegni. A következő generációval lép a képbe Mao elvtárs, avagy az Elnök, ahogy a nép nevezte. Innen kezdődik igazán a móka. Egyszerűen elképesztő, hihetetlen mik mentek végbe Kínában azokban az időkben, amiről a külvilágnak fogalma sem volt. Itt mindenkinek Orwell jut eszébe, mondhatjuk joggal, és az a megállapítás is helyénvaló, hogy az 1984-ben alábecsülte a rendszerben rejlő lehetőségeket.

A harmadik generációban az író saját élményeit osztja meg velünk diák szemmel követve az eseményeket.

 

Annak idején a könyv magával ragadott, nem tudtam letenni. Azóta több hasonló témájú könyvet olvastam, egyre jobban összeállt bennem a kép a kommejnista Kínáról, de egyik sem váltott ki benemm olyan élményt mint ez, főleg azért, mert az ezt követő történetek már nem hatottak az újdonság erejével. Talán a mai olvasót sem lepi meg annyira, hiszen azóta a vízcsapból is Kína folyik (meg Paris Hilton), meg internet is van. Ettől függetlenül melegen ajánlom, akinek eddig ajánlottam mind megköszönte a tippet.

Ide most szeretnék pár sort beszúrni ízelítőnek, de a könyv sajnos nincs a polcomon. Utoljára ha jól emlékszem egyik unokanővéremnél láttam, erősen viseltes állapotban, ami a sok olvasásnak és a gyenge minőségű papírkötésnek tudható be.

Amitav Ghosh: Glass Palace

A nemzetközi politkai események, pontosabban a myanmari tüntetések eszembe juttatták ezt a könyvet, amit már rég ajánlani akartam, meg általában ajánlom is mindenkinek, aki jó olvasnivaló után érdeklődik.

A történet Burmában kezdődik 1885-ben, a Brit gyarmati időkben, egy fiatal indiai fiúval, Rajkumarral, és három generációval később ér véget valamelyik leszármazottjával a diktatórikus Myanmarban.

Rajkumar a távozó királyi család menentében megpillant egy lányt, a herceg szolgáját, akibe annyira beleszeret, hogy évekkel később, fakitermelésen meggazdagodva, felkeresi és feleségül veszi. Ő és leszármazottaik életét követi végig ez a mozgalmas regény Burmán, Indián és Malájzián keresztül.

Ez egy romantikus family saga, vérbeli családregény, de ha csak ennyi lenne nem lelkesednék érte, mert igazából sokkal több annál. Ghosh ügyesen szövi egybe a valós történelmi eseményeket, az exotikus tájleírásokat és a romantikát. A kritikusok szerint épp ez a fő hibája, csapong a történelmi narratíva és romantika között. De kit érdekelnek a sznob kritikusok, akik attól érzik magukat felsőbbrendűnek, hogy népszerű könyveket fikáznak. Szerintem ezek a történelmi szálak igazán hasznosak nekünk, akik Dél-kelet Ázsiáról és a Brit gyarmatokról semmit sem tanultunk.

Különösen érdekes lehet azok számára akik már jártak e tájakon, és méginkább azoknak, akik még soha. Sajnos magyarul egyelőre nem kapható, csak angolul és németül. Ha valaki ismer egy műfordítót hívja fel erre a könyvre a figyelmét, tuti siker!

James Clavell: A Sógun

Ha azt mondom

Andzsin san!

te azt mondod

Szakét!

Ki ne emlékezne a nyolcvanas években nagy sikerrel vetített TV sorozatra, a Sógunra. Csak az nem emlékszik rá aki később született, ezért is szeretném felhívni figyelmüket a film alapját képező könyvre. Én még annak idején, éppen húsz éve, 1987-ben vettem meg a vaskos, kétkötetes regényt. Akkor még nem akartam elolvasni, hiszen nemrég láttam filmben, aztán csak ült a könyvesplocon évekig, évtizedekig, míg bennem a film emléke elhaványult. Most jött el az alkalom leporolni a könyvet, feleleveníteni a történetet, míg a család távol van és időm engedi, hogy órákon át csak olvassak, belemerüljek a XVI. századi japán világába. Mert ott játszódik a történet.

Egy holland hajó szerencsétlenül landol japán partjain, ahol ádáz ellenségük a portugál jezsuiták már megvetették a lábukat. A legénységből alig néhányan élik túl a hosszú utat, köztük a hajó rátermett angol kormányosa, John Blackthorne. Épp jókor jöttek, Japánban polgárháború készült kirobbanni, amihez őket, illetve hajójukat és annak felszerelését, tervezték felhasználni. A kormányost az egyik hadúr bizalmába fogadja, így lesz belőle szamuráj, hatamoto és Andzsin san (kormányos úr).

A könyv bármilyen vastag is legyen egy pillanatra sem unalmas. Na jó, a második kötet közepén kicsit ellaposodik, mikor holmi valószínűtlen románcot belesző az író Andzsin san és egy japán szamuráj felesége között, de ettől eltekintve pörgős, érdekes olvasmány. Tele politikai ármánykodással, cselszövéssel, porbahulló fejekkel, párnázással. Ráadásul a történet nem légbőlkaptt mese, valós személyeken, történelemi eseményeken alapul. Az eredeti Andzsin san William Adams volt, Toranaga sama pedig Tokugawa Ieyasu, és még sok más szereplőnek létezett élő alakja, tessék csak utánanézni.

Amit épp olvasok vagy valaha olvastam. CAVEAT: Az itt megjelent sorok privát véleményemet tükrözik, ami senkire sem kötelező érvényű, nem szent és nem sérthetetlen. Ezek nem egy irodalomtörténész szakértő kritikái, hanem egy irodalmilag alulbútorozott (mérnökállat), laikus olvasó saját benyomásai.

Keresés

Régi bejegyzések

• Jelen
• 2012. április
• 2012. február
• 2011. december
• 2011. november
• 2011. október
• 2011. június
• 2011. április
• 2010. április
• 2010. március
• 2010. február
• Az összes »

Utolsó kommentek

• Steven Hall: Cápaca, AnTalk: @Bery Mikor elkezdtem honnan tudhattam volna, hogy nincs hozzá elég... »

• Steven Hall: Cápaca, Bery: Szerintem meg egy zseniális könyv. Iszonyatosan érdekesen kezdődik, egy elképesztő... »

• Cormac McCarthy: Az út, kisskoczka: Nekem csalódás volt. Túl komor, de nem a jó értelemben,... »

• Ayn Rand: Az Ősforrás, Verocska: Az a fajta szenvedély, ami az Ősforrást olvasva átjön talán... »

• James Clavell: A Sógun, Kőrösi István: ...én meg azt mondom, hogy valóban jó könyv. Én is... »

Legtöbb komment

• Tiziano Terzani: A Fortune Teller Told Me (12)
• Aldous Huxley: Szép Új Világ (11)
• Caleb Carr: A halál angyala (11)
• Szerb Antal: Utas és Holdvilág (9)
• Márai Sándor: San Gennaro vére (8)

A legjobbak

Kategóriák

• Ázsia (17)
• Csak angolul (14)
• hazai (12)
• krimi (1)
• Történelmi (26)

Linkek

• könyvtáros testvér jótanácsai
• Egy Ember
• Keményfedél
• könyvesblog
• könyvmolyoló
• SPG olvasónaplója
• Peti bácsi könyvtára
• Csenga Betüvető
• marcipánkönyvek
• lobo olvasónaplója
• Kultúrmánia
• Sandra Olvas
• Könyv.Miner-Bloglista

Még Több Link

• litera az irodalmi portál
• irodalmiakademia
• bookline.hu
• Bookstation.hu
• Book Depository
• AsiaFan Blogja
• Barlangban Blogolok avagy bővebben magamról